Éber Márk Áron szociológus a magyar társadalom egyre növekvő szétszakadásának okait és mikéntjét mutatja be, globális kitekintésben.
Mikor az ókori Egyiptomról tanultunk az általános iskolában, az egyiptomi társadalmat stílszerűen egy piramisként ábrázoltuk, ahol a piramis csúcsán van a fáraó, alatta a hadvezérek, a papok, az írnokok, a katonák, a földművesek, kézművesek, kereskedők és végül a rabszolgák. A piramis egyszerre szemlélteti a társadalmi hierarchiát, az alá-, fölé- és mellérendeltségi viszonyokat, miközben arról is képet ad, hogy az egyes rétegeknek számszerűen mekkora az aránya a társadalom egészében. A csúcson az egy szem fáraó ül, a piramis alján a rabszolgák egész hada.
Forrás: mti
De milyen alakzatot kapnánk, ha a mai magyar társadalomról akarnánk szemléletes képet adni? A társadalomtudósok beszéltek már „terhes babapiskótáról”, körtéről, Éber Márk Áron szociológus legújabb könyvében, A cseppben pedig azt állítja, a magyar társadalom leginkább egy (víz)cseppre emlékeztet, amelynek felső része igencsak megnyúlik, az alsó kétharmada pedig inkább széltében terebélyesedik. „Fő állításom az, hogy az 1970-es évek vége, az 1980-as évek eleje óta – vagyis az elmúlt négy évtizedben – a kapitalista világrendszerbe ágyazódó magyar társadalom félperifériás osztályszerkezete felfelé és lefelé széthúzódott, polarizálódott. E neoliberális fordulattal kezdődő korszak kezdete óta a félperifáriás magyar társadalom osztályszerkezetének cseppszerű alakja megnyúlt” – írja a szerző könyve bevezetésében (21–22.).
A csepp metaforája több szempontból is szerencsés választás. Egyrészt statikusan is jól megmutatja, amit Éber a műben tényekkel és számadatokkal bizonyít, miszerint a magyar társadalomban van egy szűk felső- és felső középosztály, amelyen belül azonban jelentős vagyoni különbségek alakultak ki (a legfelső tíz százalékon belül nagyobb a vagyoni és a jövedelmi szórás, mint az alattuk lévő 90 százalékban) – erre utal a csepp felső részének megnyúlása –, és van a „köztes és közvetítő osztályok”, illetve a munkásosztály alkotta többség, amelyen belül a vagyoni és jövedelmi különbségek nem olyan feltűnőek, de amely osztályok látványosan elválnak a szűk elittől. Másrészt a megnyúló csepp – szemben a piramissal vagy a körtével – a társadalom dinamikáját is érzékelteti: jelesül a csepp egyre csak nyúlik-nyúlik, vagyis a magyar társadalom jelenleg is egyre inkább polarizálódik.
Éber Márk Áron könyvének nagy erénye, hogy nem cövekel le Magyarország határain belül, hanem a magyar társadalmat a világrendszer egészében mutatja be. Ehhez az elméleti fogódzót az egy éve elhunyt Immanuel Wallerstein fémjelezte, részben Marxra építő világrendszer-elemzés adja meg, amely szerint a kapitalista gazdasági rend egy globalizált világot hozott létre, amelyet a tőke és a munka nemzetközi munkamegosztása határoz meg. A kapitalizmus alapjául szolgáló tőke–munka-viszony nemcsak egy-egy országon belül érvényesül, hanem az egész világon, így egy összefüggő tőkés világrendszer jön létre. Praktikusan ez azt jelenti, hogy az amerikai vagy nyugat-európai tőkés a termelést a félperiféria (pl. Kelet-Európa) vagy a periféria (pl. Afrika, Ázsia) országaiba viszi ki, ahol jóval olcsóbb munkaerővel dolgoztathat. A centrum, a félperiféria és a periféria tehát a szereplői ennek a globális gazdasági vérkeringésnek, amiből csak nagyon nehezen tud elmozdulni egy-egy régió. Magyarország például már a kapitalizmus kifejlődése óta a félperiférián helyezkedik el, és elsősorban a nyugati tőke olcsó munkaerejeként szolgál (erre mondják azt egyesek, hogy a Nyugat gyarmata vagyunk, amiben van némi igazság).
A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete – hangzik a könyv alcíme, amivel mindjárt egyértelművé is teszi, hogy a centrum–félperiféria–periféria-felosztásból kívánja megérteni a magyar társadalom működését. Hangsúlyozottan szemben áll ezért azokkal a felfogásokkal, amelyek a magyar társadalomtörténetet a „Nyugat utolérése” szempontjából láttatják, vagyis akik szerint Magyarország ugyanazt az utat járja be, mint a fejlett Nyugat, csak éppen pár évtizedes késéssel. „Az iparilag fejlettebb ország a kevésbé fejlettnek csak saját jövője képét mutatja” – foglalja össze egy Marxtól vett idézettel ezt a felfogást Éber, aki ezzel szemben a félperifériás magyar társadalmat önfejlődéséből és a globalizált tőkés rendszerben betöltött szerepéből próbálja megérteni. Ebből a szempontból mutatja be a magyar társadalom történetét a kiegyezéstől kezdve, különösen az 1980-as évektől, amikor elindult a társadalom erőteljes polarizálódása – már jóval a rendszerváltás előtt, köszönhetően a háztájinak, a géemkézásnak és az egyéb, a szocializmusba beépített kapitalista elemeknek. A rendszerváltás aztán egy mozdulattal elsöpörte a névleg egyenlősítő szocializmust, a gyenge lábakon álló magyar gazdaságban pedig megjelentek a tőkeerős nyugati vállalatok. Aki jókor volt jó helyen, gyorsan meggazdagodott, az egyszerű dolgozónak viszont vagy a munkanélküliség, vagy az olcsó munkaerő szerepe jutott. Így gyorsult fel és vált végletessé a magyar társadalom polarizálódása, és alakult ki a társadalom cseppalakzata.
A könyv az „osztály” terminusát használja a társadalom rétegzettségének bemutatására, amely Marxnál és Max Webernél még alapvető szociológiai fogalom volt, később azonban egyre kevesebben használták a társadalomtudományban. Kétségkívül problematikus fogalomról van szó, hiszen úgy kategorizál mesterségesen embereket egy csoportba, hogy azok magukat nem feltétlenül sorolják oda. Ezt a problémát Éber is elismeri, leszögezve, hogy attól, hogy egy osztály tagjaiban nem jön létre osztálytudat, attól még objektíve – a termelésben elfoglalt helyzetük alapján – egy osztályba tartoznak. A tőkés rend két fő osztálya a tőkések és a munkások, közöttük helyezkednek el Éber megfogalmazása szerint a köztes és közvetítő osztályok. Ez a két terminus lényegében a „középosztály” fogalmát váltja ki, amelyet a könyv politikailag motivált fogalomnak tekint. A közvetítő osztályok lényegében a közalkalmazottakat és az államapparátusban dolgozókat jelentik, a köztes osztályok pedig azokat, akik a magánszektorban működnek, de nem tőkések és nem is bérmunkások, így a vállalatok menedzsmentjének tagjai, szakértői és egyéb szellemi dolgozói.
Éber Márk Áron szempontjai bevallottan balosak, amelyen persze ne a magyar politikában bevett, de sok szempontból félrevezető bal–jobb megoszlást értsük. Éber szerint ugyanis valójában az úgynevezett bal- és az úgynevezett jobboldal is jobboldali, neoliberális gazdaságpolitikát folytat, vagyis a tőke és a munka harcában a tőkét támogatja, csak míg a szocialisták és a liberálisok a nyugati tőkét preferálták, addig a jobboldal a hazai tőke megerősítésén fáradozik. Az ideológiák és az elnevezések valójában csak elleplezik a valóságos motívumokat és azt a tényt, hogy a hazai munkásság érdekeit senki sem képviseli, és ugyanannyira kiszolgáltatott a külföldi, mint a hazai tőkének. A magyar munkás szempontjából édesmindegy, hogy egy német vállalat német tulajdonosa vagy egy magyar oligarcha zsákmányolja ki, ő ugyanúgy a félperiféria alulfizetett munkása. Ráadásul a Munka Törvénykönyvének két módosításával (2012-ben, illetve 2018-ban a rabszolgatörvénnyel) éppen a „nemzeti” kormány tette még jobban kiszolgáltatottá a magyar munkást úgy a hazai, mint a külföldi tőkének.
Bár A csepp célja nem az, hogy recepteket kínáljon a civil vagy politikai cselekvés számára, de néhány bekezdésben szól arról is, hogy mit tartana kívánatos osztálypolitikának. Természetesen egy echte balos politikát, amely a tőkével szemben a magyar munkások érdekeit tartja szem előtt, és amely a munkások valós problémáira épít. Éber szerint eddig mind a baloldali, mind a jobboldali kormányok, illetve a jelenlegi ellenzék is valójában a felül lévőket szólították meg, lényegében a jómódúaknak játszanak. Ahogy az Orbán-kormány adó- és családpolitikája elsősorban az eleve tehetősebbeknek kedvez, úgy az ellenzék is elsősorban olyan jelszavakkal házal, amelyekkel a városi, jólszituált embereket szólítja meg, miközben az alul lévőknek nem kínál semmit. Bár kézzelfogható dolgokat a Fidesz sem kínál, a „mi megvédünk titeket” típusú szlogenekkel, meg persze a finom represszió módszereivel („aztán jó helyre húzd az x-et”) mégis sikerül maga mellé állítania a kevésbé tehetős rétegeket.
Éber Márk Áron könyvének nagy érdeme, hogy nem tengenek túl benne a szociológiai szakszavak, az adatsorok, nincsenek benne bikkfanyelven írt, nyakatekert körmondatok, tehát egyszerű földi halandó számára is könnyen befogadható, mégis tükröződik benne a tudományos felkészültség, érvei és adatai meggyőzően támasztják alá mondanivalóját. Értékválasztása, marxizáló megközelítése persze egyértelműen visszaköszön a lapokról, de néhány jól megalapozott állításával nehéz vitába szállni. Konklúziói nem túl szívderítőek a nyugatos progresszió hívei számára, de egyébként is itt az idő, hogy az elveszett illúziók helyett végre szembenézzük a valósággal. S ehhez A csepp jó kiindulópontul szolgálhat.
Kiss Csaba
Az utolsó 100 komment: