„A mai világméretű antiliberális lázadás a kanonikusnak feltételezett nyugati politikai modellekre adott párhuzamos, összekapcsolódó és sérelemtől fűtött reakcióban gyökerezik” – írja a liberális demokrácia hegemóniájának végéről szóló könyv, amelynek főszereplői Orbán, Putyin és Trump.
„A liberális demokrácia válságáról” – jelzi témáját Ivan Krasztev bolgár és Stephen Holmes amerikai politikatudós közös könyvének alcíme. A szerzők tézise szerint a liberális demokrácia, amelyet a berlini fal leomlása után sokan a politikai fejlődés utolsó stádiumának, beteljesülésének véltek, harminc évvel később súlyos válságba került. Míg a Szovjetunió felbomlása és a hidegháború vége után őszintén vagy őszintétlenül, valóságosan vagy csak a látszatra adva a világ nagy része azt a liberális demokráciát akarta másolni, utánozni, amely letéteményesének a hidegháború győztesét, az Egyesült Államokat tartották, mára már nemcsak hogy nem követendő példa a liberális demokrácia és Amerika, hanem Trump révén az USA is politikai berendezkedésének ethosza és mítosza ellen fordult. A szerzők ezt a tételt fejtik ki három plusz egy fejezetben, előbb Kelet-Közép-Európát, majd Oroszországot, aztán a trumpi Amerikát, végül az Amerika ellen jelenünkben a legfenyegetőbb kihívást intéző Kínát tárgyalva.
Putyin és Orbán kezet fognak (forrás: MTI)
A posztkommunista Közép-Európát, Oroszországot, illetve Kínát összeköti az, hogy valamiképpen mindannyian a Nyugatot utánozták, és részben ma is utánozzák, de mindegyikük más módon: Közép-Európa a célokat, Oroszországot a látszatot, Kína pedig az eszközöket utánozta, utánozza (292–293). A szovjet érdekszférából kikerülő kelet-európai kisállamok a valódi nyugatosodás útján indultak el: őszintén akarták másolni a vágyott Nyugatot, és ennek érdekében eltűrték, hogy a Nyugat mondja meg, mit és hogyan tegyenek. A szuperhatalmi státuszától megfosztott Oroszország Jelcin, és eleinte Putyin alatt eljátszotta, hogy a Nyugatot utánozza, miközben valójában soha nem utánozta. Putyin aztán nyíltan megszegte az Utánzási Parancsolatot, miközben ironikus és gúnyos módon továbbra is másolt elemeket a Nyugattól, de csak azért, hogy ezeket az eltorzított változatokat a Nyugat szemébe vághassa. Úgy tűnik, a legbölcsebb Kína volt, amely úgy szabadult meg a kommunizmustól, hogy hivatalosan nem szabadult meg tőle, és a Nyugattól csak azt utánozta le, amire szüksége volt: a technológiát.
A fény kialszik három (anti)hőse Orbán Viktor, Vlagyimir Putyin és Donald Trump: ők hárman a protagonistái az Utánzás Parancsolata megszegésének, ők a liberális demokrácia leépítése és az illiberális demokrácia apostolai. Magyar szemmel érdekes látni, hogy Orbán mennyire meghatározó világpolitikai jelentőségre jutott a könyv szerzői szerint, még ha ez a hírnév inkább hírhedtséget is jelent. Putyin és Trump mellett a legtöbb szó szerinti idézet a kötetben Orbántól származik, és néhány oldalon még rövid élettörténetet is olvashatunk a liberális jófiúból illiberális fenegyerekké lett magyar miniszterelnökről. Rajta kívül névvel egyedül lengyel kebelbarátja, Jarosław Kaczyński lengyel jobboldali vezér szerepel a jelen meghatározó kelet-közép-európai politikusai közül. De nem Orbán az egyetlen magyar, aki említést kap a könyvben: a szerzők idéznek Orbán egyik fő ideológusától, Schmidt Máriától, valamint Hankiss Elemértől és Tamás Gáspár Miklóstól is.
Nekünk, magyar olvasóknak nyilván az első, „A másoló elme” című fejezet a legérdekesebb, amelyben a Nyugatot másoló, majd a Nyugattal szembeforduló posztkommunista Közép-Európa elmúlt harminc évét veszik górcső alá a szerzők. A keleti blokkból boldogan szabaduló államok eleinte szinte szolgaian utánozták a Nyugatot, majd ez az utánzás folyamatosan neheztelésbe, vagy a Nietzsche és a könyv szerzői által is előszeretettel használt ressentiment érzésébe váltott át, hogy aztán elérkezzünk oda, hogy Orbán kimondja: „Korábban azt hittük, Európa a mi jövőnk, ma már tudjuk, mi vagyunk Európa jövője”. Az utánzó nemcsak szembefordult az utánzottal, hanem bejelentette igényét arra is, hogy mostantól őt érdemes utánozni. „A közép- és kelet-európai populisták bosszúja a nyugati liberalizmus fölött nem egyszerűen abban teljesedik ki, hogy elutasítják a kezdetben lelkesen fogadott Utánzási Parancsolatot, hanem abban, hogy átfordítják. Mi vagyunk az igazi európaiak, nyilatkoztatja ki nemegyszer Orbán és Kaczyński, és ha a Nyugat meg akarja menteni magát, a Keletet kell utánoznia” (71–72).
„A lengyeleknek és a magyaroknak megmondták, milyen törvényeket és intézkedéseket kell foganatosítaniuk, egyben arra utasították őket, hogy tegyenek úgy, mintha maguk kormányoznának” – írják a szerzők, nem tagadva ennek az Utánzási Parancsolatnak a visszatetsző voltát (18). Amíg azonban úgy tűnt, hogy a Nyugat utánzásával el lehet érni a vágyott nyugati életszínvonalat, addig a közép-európaiak elfogadták, hogy Nyugaton sokan másodrendű európai polgároknak tartják őket. A határkő a 2008-as gazdasági világválság volt, amikor nemcsak az világosodott meg számukra, hogy az utolérés illúzió maradt, hanem az is, hogy a Nyugat sem olyan Eldorádó, amilyennek azt elképzelték, hiszen a válság éppen Amerikából indult világhódító útjára. „A nyugati politikai gazdaságtanba mint az emberiség jövőjének mintájába vetett bizalom összekapcsolódott azzal a meggyőződéssel, hogy a nyugati elitek tudják, mit csinálnak. És egyszer csak nyilvánvalóvá lett, hogy nem tudják. Ezért volt 2008-nak ennyire romboló hatása nemcsak gazdasági, hanem ideológiai téren is a régióban és az egész világon” – olvashatjuk a könyvben (35).
Innentől kezdve előbb a másodrendűség miatti szégyen és az utánzott-létből fakadó neheztelés tört utat magának, majd elindult egy büszke ellenmozgalom, egy „antiliberális ellenforradalom”, méghozzá éppen a válság által egyik leginkább sújtott országból, Magyarországról: „Szégyen amiatt, hogy át kell formálnunk preferenciáinkat idegenek értékrendjeihez igazodva, mindezt a szabadság nevében, miközben lenéznek minket, amiért állítólag keveset ér az igyekezetünk – ilyen érzelmek és tapasztalatok fűtötték az antiliberális ellenforradalmat, amely a posztkommunista Európában, konkrétan Magyarországon kezdődött, de mára világszerte áttéteket képezett” (22–23).
Az antiliberális ellenforradalmat még két, egymással szorosan összefonódó jelenség táplálta: egyrészt a Kelet-Közép-Európából való kivándorlás Nyugatra, másrészt az Afrikából és a Közel-Keletről érkező bevándorlástól való félelem. A kivándorlás felélesztette a nemzet elfogyásának, a nemzethalálnak a balsejtelmét, amely annyira meghatározó a kelet-európai kisállamokban. (Bibó István jól megvilágítja ennek a félelemnek a politikai hatásait A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című művében.) A muszlim országokból érkező migráció egy más oldalról szintén ezt a félelmet gerjesztette: a bevándorlók elveszik a munkánkat, majd hamarosan többségbe kerülnek az országban, és lerombolják a nemzeti kultúrát, elsorvasztják a nemzetet. „Az 1989 utáni kivándorlás roppant aránya, amely fölélesztette a félelmet a nemzethaláltól, segít annak a hevesen ellenséges reakciónak a megértésében, amivel régiószerte a 2015–16-os menekültválságot fogadták, noha a térség országaiba szinte nem is telepítettek át menekülteket” – írják a szerzők (61). Majd hozzáteszik: „Orbán nem árul zsákbamacskát: »nekünk magyar gyerekek kellenek, a bevándorlás fegyverletételt jelent«. Szaporulatpárti politikája jobb indikátora a kormány valóságos félelmeinek, mint a bevándorlók nélküli bevándorlásellenes beszéd” (62).
Orbán Tusnádfürdőn 2014-ben: az illiberális demokrácia bejelentkezése (forrás: MTI)
A migráció akkor is félelmetes tud lenni Közép-Európában, ha egy rövid időszakot nem számítva lényegében nem érintette Magyarországot és a térséget. De Orbán nemcsak ebből a félelemből tudott politikai fegyvert kovácsolni, hanem abból is, hogy – szemben Közép-Kelet-Európával – Nyugat-Európát igencsak érinti a bevándorlás, valamint a Charlie Habdo szerkesztősége elleni merénylet után egyre inkább elharapódzó terrorizmus. „Nyugat-Európa a populista képzeletben Nagy-Afrika és a Nagy-Közel-Kelet perifériájává züllött” (65). Elég csak bekapcsolni a magyar köztévét: mást sem látunk, mint hogy Nyugat-Európában milyen óriási problémákat hozott magával a migráció, bezzeg Orbán Viktor megvédi Magyarországot a bevándorlók beáramlásától.
Orbán után a következő főszereplő Putyin és a putyini Oroszország. Putyin egy másfajta neheztelés kulcsalakja, ugyanis Oroszország őszintén soha nem utánozta a Nyugatot. Oroszország és Putyin elsősorban a Szovjetunió szétesése miatt neheztel, amit az orosz elnök egyszer a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezett. Az Amerikával konkuráló nagy szovjet birodalom helyébe a gyenge, gazdasági válság sújtotta Oroszország lépett, amely már nem tudott globális játékosként megjelenni a világpolitika színpadán. Putyin az orosz nép csalódottságára és neheztelésére építette fel politikáját, és megkísérelte Oroszországot újra világpolitikai tényezővé tenni. És mivel a tényleges ereje már nincs meg Oroszországnak ahhoz, hogy az Egyesült Államokkal versenyezzen, más módszert választott: Putyin lett a világpolitika trollja.
A szerzők kulcsfontosságúnak tartják az orosz elnök 2007-es müncheni beszédét, amelyben Putyin az Egyesült Államok világcsendőri és főkioktatói szerepét támadta, ami szerinte káoszba taszította a világot. Putyin ekkor kezdte el „a liberális Nyugat globális hegemóniájának aláaknázását”, amelytől a szerzők szerint a rezsim fennmaradása függ (190). Bár az oroszok elfoglalták a Krímet és alig leplezett háborút folytatnak Kelet-Ukrajnában, Putyin valójában nem akar hódító politikát folytatni, mert tisztában van azzal, hogy Oroszországnak ehhez nincs meg az ereje. „Putyin nem ábrándozik Varsó elfoglalásáról, sem Riga újbóli megszállásáról. Ellenkezőleg […]: lépéseiben az agresszív izolacionizmus fejeződik ki, a saját civilizációs tér megszilárdításának kísérlete. Az a védekező reakció testesül meg bennük, amellyel Putyin az Oroszországot érő fenyegetésre válaszol. A globális kölcsönös gazdasági függés, a digitális interoperabilitás, valamint a nyugati társadalmi és kulturális normák ránézésre megállíthatatlan terjedése jelenti ezt a fenyegetést” – olvashatjuk (189). Putyin fél a nyugati kultúra Oroszországba áramlásától, ezért támadja a homoszexuálisokat vagy éppen a civil szervezeteket.
Trump és Putyin kezet fognak (forrás: wikipedia.com)
A világpolitikában Putyin szerepe a trollé: beavatkozik az amerikai választásokba, EU-ellenes pártokat finanszíroz, vagyis minden lehetséges módon megpróbálja aláásni a nyugati liberális demokráciát. (Ezért lehet az illiberális politikusok kedvence Le Pentől Salvinin át Orbánig.) A beavatkozásokkal azonban nem annyira elvtársait akarja segíteni, hanem ezzel próbálja magát globális játékosnak mutatni. „Oroszország nem azért kavart bele az amerikai választásokba, mert azt remélte, hogy megválasztják Trumpot, hanem mert a beavatkozás – azt tenni Amerikával, amit Amerika tett Oroszországgal – olcsó módja volt annak, hogy Moszkva újból olyan globális erőnek mutassa magát, amellyel hiba nem számolni.” (196)
Nyilvánvaló hazugságai, minthogy nem orosz támogatással zajlanak a harcok Kelet-Ukrajnában, nem valódi hazugságok abban az értelemben, hogy nem tagadni és megtéveszteni akar, hanem provokálni: „Amikor Putyin letagadta az orosz Különleges Erők jól dokumentált krími és kelet-ukrajnai jelenlétét, nem hazudott. Hanem provokált” (199–200). A Nyugat pedig elsősorban nem azért tart a putyini Oroszországtól, mert fél, hogy valóságos támadást intéz ellene, hanem azért, mert Putyin nagyon is valóságos modellé vált szerte Nyugaton: „A Nyugat számára […] Oroszország az a hasonmás, akivé a Nyugat válhat, s pontosan ettől fél. Néhány évvel ezelőtt a nyugati nyilvánosság még úgy nézett Oroszországra, mint a múltból itt maradt múzeumi tárgyra. Most az ország úgy fest, mint a jövőből érkezett időutazó.” (203)
Putyin és Orbán másolója aztán valóban be is rúgta az ajtót a liberális demokrácia fellegvárában, az Egyesült Államokban. Krasztev és Holmes eredetileg 2019-ben megjelent könyve még Joe Biden megválasztása előtt íródott, és bár azóta változott az amerikai politikai helyzet, elemzésük továbbra is aktuális, hiszen bár Trump eltűnt, azok a körülmények, amelyek a trumpizmust sikerre vitték, velünk vannak. A szerzők szerint Trump „tényleges belpolitikai programja Magyarországét tükrözi, nemzetközi ügyekben Oroszországot követi szorosan” (217). Az Utánzási Parancsolat szempontjából Trump legnagyobb nóvuma az, hogy nem akarja, hogy Amerika legyen az utánzás tárgya, mert szerinte – és a szerzők szerint ez a felfogása részben jogos – az utánzó sokszor éppen azért kerülhet előnybe az utánzottal szemben, mert jobban ismeri azt, mint az utánzó őt. A fény kialszik ezt többek között az amerikai nyelv lingua franca-szerepével világítja meg: angolul mindenki beszél, így az Amerikában zajló folyamatokat mindenki érti, az amerikaiak viszont többnyire nem beszélnek más nyelveken, így fogalmuk sincs más kultúrák valóságáról. Ráadásul a tömegkultúra nagy része is Amerikából áramlik a világ számos pontjára, a filmek és sorozatok pedig szépen bemutatják az amerikai valóságot. A szerzők példája szerint Putyin egyszer azt mondta egy alárendeltjének, hogy nézze meg a Kártyavárat, és megérti az amerikai politika működését. Mivel az orosz politikáról nem készülnek ilyen sorozatok, így marad a kremlinológia.
Trump és Orbán kezet fognak (forrás: AP)
Amerika Trump szerint úgy lehet az első, ha lemond a világpolitikai vezető szerepről, és nem akar többé a liberális demokrácia mintapéldája lenni. „Azt jelenti be, hogy ő lesz az amerikai történelem első elnöke, aki sutba vágja a hitet, hogy Amerika egy tanítható eszmét képvisel. Amerikát naggyá tenni annyi, mint garantálni, hogy Amerika nem jelent semmit, ami felemelő és lelkesítő volna” (221). Trumpnak a másolás iránti ellenszenve üzleti szemléletéből is fakad: lám, Japán és Németország, majd Kína lemásolta az amerikai technológiát, és most a japán és német autók konkurálnak az amerikaiakkal. Kína utánzási szerepéről pedig ne is beszéljünk.
De beszéljünk mégis, ahogy azt a szerzők az epilógusban teszik. Kína ugyanis el akarja foglalni a Szovjetunió megüresedett helyét, és az USA mellett a másik szuperhatalommá kíván felemelkedni. Kína egyre fontosabb szerepet tölt be a világgazdaságban és a világpolitikában, taktikája pedig az, hogy gazdasági függésbe hoz országokat. Egy fontos dologban azonban alapvetően különbözik Kína világhatalmi szerepe Amerikáétól és a valaha volt Szovjetunióétól. Míg az USA és a SZU világpolitikai befolyását az általa vallott ideológia terjesztésével kívánta megerősíteni, Kínának esze ágában sincs ideológiát terjeszteni. A kínai kommunizmus ugyanis Mao halála óta már nem bír tényleges tartalommal: a marxizmus-leninizmus-maoizmus már csak bebiflázandó tananyag, nem valóságos ideológia. Kína tisztán gazdasági szemmel néz mindent, és ezt nem is rejti véka alá. Nem várja el, hogy utánozzák, sőt, nem is szeretné, ha bárki is utánozná. Kína felemelkedése ilyen értelemben az Utánzás Korának végét jelenti.
Bár Krasztev és Holmes egyértelműen a liberális demokrácia hívei, elismerik, hogy maga a liberális demokrácia is nagyban felelős saját válságáért. Hangjuk azoknak a hangja, akik hittek a liberális demokrácia üdvözítő voltában, de akik be tudták látni, hogy illúzióik valóban illúziók voltak. Nem nézik le Közép-Európát, Oroszországot vagy éppen a Trumpra szavazó tömegeket, hanem megérteni próbálják, miért történt, ami történt. Tisztában vannak vele, hogy milyen bajoktól szenved a magyar, az orosz vagy éppen az amerikai társadalom, és azt próbálják bemutatni, hogy ezek a bajok hogyan vezettek az illiberális vezetők felemelkedéséhez. Szerencsés, hogy éppen egy bolgár–amerikai szerzőpáros írta a könyvet, hiszen a bolgár Krasztev jól ismeri a közép-kelet-európai nézőpontokat és a térséget, ahogy az amerikai Holmes az amerikai elitek által cserben hagyott amerikai alsó középosztály problémáit. Így komplex, kritikus és nem szemellenzős képet kapunk a liberális demokrácia válságáról.
Kiss Csaba
Az Imperator blog a Facebook-on is elérhető.
Az utolsó 100 komment: