Patrick J. Deenen a liberalizmusról akart kritikát írni, de tudtán kívül a globalizált piaci kapitalizmus bírálatát írta meg.
Az amerikai konzervatív, katolikus gondolkodó, Patrick J. Deenen 2018-ban angolul, tavaly pedig magyarul is megjelent könyve hamar nagy népszerűségre tett szert hazájában, az Egyesült Államokban. Bár elsőre azt gondolhatnánk, a könyv védőbeszéd lesz a trumpi Amerika mellett, erről szó sincs, sőt, Deneen Trumpot is bírálja. A 24.hu-nak adott interjújában például úgy nyilatkozott, „Trump protest-szavazatokat söpört be, ám láthatóan nem volt egy átgondolt kormányzati filozófiája”, vagy a „Trump-kormány közel sem szállított annyi eredményt a szavazótáborának, amennyit a kampányban beígért”. Deneen tavaly ősszel Magyarországon is előadott, előtte pedig maga Orbán Viktor is fogadta, akiről a gondolkodó meglehetősen pozitívan nyilatkozott, bár bevallotta, nem ismeri igazán a magyarországi közállapotokat. Rosszmájúan azt mondhatnám, ez látszik is, mert az orbáni rendszer nagyon messze áll attól, amit Deenen a könyvében pozitívumnak tekint – de erről majd később.
Orbán Viktor fogadja a Karmelita kolostorban Patrick J. Deneent (Fischer Zoltán / Miniszterelnöki Sajtóiroda/ MTI)
A liberalizmus bírálata mára sokak mindennapi kenyerévé vált, kezdve a primitív libsizéstől és libernyákozástól a komoly filozófiai kritikákig. A liberalizmust ugyanúgy támadják jobboldali szélsőségesek és tradicionalista konzervatívok, mint a kommunitarizmus (közösségelvűség) hívei vagy éppen radikális baloldaliak. A liberalizmus kritikusai olyan egymástól is fényévekre álló politikai gondolkodókra hivatkozhatnak, mint Jean-Jacques Rousseau, Edmund Burke, Karl Marx, Carl Schmitt, Vlagyimir Iljics Lenin, Roger Scruton vagy éppen Michael Sandel. Ezek a kritikák persze nagyon mások, de egy közös pont felfedezhető bennük: bírálatuk célja mindenekelőtt a liberalizmus egyénközpontúsága, individualizmusa: az, hogy az egyéni szabadság védelmét állítja középpontba, a szabadságot pedig az államtól vagy valamilyen más kényszerítő erőtől (például a kötelezővé vált szokások) való függetlenségnek tartja. Ami a liberalizmus kritikusait összeköti, az ennek megfelelően az egyénnel szemben a közösség preferálása, legyen az egy tradíciókon és valláson alapuló közösség (konzervativizmus), vagy egy még létrehozásra váró, megteremtendő közösség (kommunizmus).
A konzervatív és kommunitárius liberalizmus-kritikák szerint a liberalizmus az egyént mesterségesen kiszakítja közösségéből, és lényegében a semmiből kívánja megkonstruálni azon értékeket és elveket, amelyeket az egyénnek követni kellene, és amelyekre a közösség és az egész állam építhető. A liberális politikai gondolkodók egyik leggyakrabban használt módszertana erre a társadalmi szerződés, melynek során – legalábbis annak legkifejtettebb, John Rawls nevével fémjelzett változatában – magukról mit sem tudó emberek állapodnak meg arról, hogy milyen elveket kövessenek, mikor lefektetik az alapvető társadalmi és politikai elveket. Ez persze hipotetikus szituáció, empirikusan nem létezik társadalmi szerződés, de ez a „tudatlanság fátyla” mögött létrejövő eredeti helyzetről szóló fikció Rawls és más liberális gondolkodók szerint lehetővé teszi, hogy a társadalmat és az államot elméletben elfogulatlanul építsük föl. A „tudatlanság fátyla” mögött ugyanis senki nem tudhatja, hogy milyen nemű, vallású, nemzetiségű, szexuális beállítottságú, egészséges-e vagy fogyatékos, ezért mindenki olyan elvekben állapodna meg, hogy ő maga még véletlenül se lehessen a társadalom kitaszítottja. A konzervatív és közösségelvű kritikák szerint azonban ilyen hipotetikus szituációra azért nem lehet építeni, mert nincs olyan, hogy közösségtől független egyén. A közösség a megörökölt évszázados tradícióival már születésétől formálja az egyént. Mindez alól a társadalmi szerződések teoretikusai sem tudják kivonni magukat, ezért óhatatlanul olyan elveket tulajdonítanak a „tudatlanság fátyla” mögött megállapodó embereknek, amelyeket éppen ők maguk vallanak – szól a kritika.
Deneen könyve a liberalizmus konzervatív kritikusainak tradíciójába illeszkedik. A liberalizmus kudarca című kötet már nevében is jelzi pamfletjellegét, és bár nagyközönségnek szánt, filozófiai utalásokkal kevéssé túlterhelt könyvről van szó, nem esik bele a parttalan libsizés csapdájába. Nem annyira a liberalizmus filozófiai kritikájáról, sokkal inkább a modernitásnak nevezett komplexum egyfajta kultúrkritikai attitűdű bírálatáról van szó, amely nemcsak a liberális ideológiát, hanem a szerinte az erre az ideológiára alapozott jelenlegi világ egészét górcső alá veszi. És éppen ez az, ami Deneen könyvét magát is könnyen bírálhatóvá teszi, hiszen a könyvet olvasva az a sejtésünk támadhat, hogy jelenlegi világunk összes problémáját be akarja szuszakolni a „liberalizmus” címkéje alá.
Deenen azt a régi receptet követi, hogy a liberalizmust mértéktelenné nagyítja fel, mindenhol a szabadelvűség diadalmenetét látva, olyannyira, hogy a liberalizmus elleni harcot lényegében eleve esélytelenné teszi. De – és itt jön a csavar – a liberalizmus diadalmenete lényegében egy zsákutcában zajlik, és ez a mindent meghódító eszme végül saját kardjába dől. Azért neveztem ezt régi receptnek, mert például Marx is nagyon hasonlót ír a Kommunista Kiáltványban, csak ő nem a liberalizmus, hanem a tőkés rendszer diadalmenetéről beszél: a tőkések meghódították az egész világot, rajtuk kívül mindenki mást proletárrá fokoztak le, de ezzel saját sírjukat is megásták, mert a proletárok majd letépik láncukat, és véget vetnek a burzsoá világuralomnak. Deneen persze kevésbé radikális, mint Marx: nála a proletárok helyébe azok az egyszerű emberek kerülnek, akik rájönnek, hogy kisközösségekben sokkal jobb élni, mint a globalizált világban. A mindent lángba borító proletárforradalom marxi víziója helyett itt ilyen kispolgári, békés gondolatokkal találkozunk, mint hogy: „Egy ellen-antikultúrának a háztartási gazdaságok köré épülő gyakorlatokat is ki kell fejlesztenie. […] Az építkezés, barkácsolás, főzés, kertészkedés, befőzés és komposztálás nemcsak az otthon integritását és függetlenségét erősíti meg, hanem a kultúra és a közös állampolgári lét alapforrásait képező szokásokat és szakértelmet is fejleszti” (221–222).
Amit Deenen a könyvben liberalizmusnak nevez, az jóval több, mint a liberális politikai elmélet, ahogy azt Locke-tól Rawls-ig és tovább megfogalmaztak. Deenen céltáblája lényegében az egész globalizálódott kapitalizmus, a piac és úgy általában a modernitás egésze. Bár kétségtelen, hogy a politikai ideológiák közül a liberalizmus szimpatizál a leginkább a szabadpiaccal, a tőkés rendszerrel, és a modernitást nem valami eltörlendő rossznak, hanem az emberi tökéletesedés egy bírálható, de alapvetően igenelhető lépésének tartja, de vulgármarxista leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy a liberalizmus a kapitalizmus ideológiai felépítménye lenne, még inkább felelőssé tenni a liberalizmus eszméjét a jelentős részt az emberi bírvágyra, a mások és a természet kizsákmányolására, vagyis úgy en bloc az emberi természetre épülő globalizált piaci kapitalizmusért.
A könyv az ötödik fejezetben például ódát zeng a „szabad művészetekről”, vagyis a bölcsészettudományokról, a klasszikus műveltségről, az anyagi érdekeknek alá nem vetett, l’art pour l’art kultúráról, megmutatva, hogy a piaci hasznosságot egyetlen imperatívusznak tartó korunk hogyan építi le, veszi semmibe a közvetlen anyagi hasznot felmutatni nem képes tudást. Deneen sirámaival mindenki egyetérthet, aki fontosnak tartja a humán tudományokat, a magaskultúrát, és köztük nagyon sok liberális is van – hovatovább a legtöbb liberális gondolkodó igen jelentős humán műveltséggel bírt. Deneen nagyon dicséri az Orbán-rendszert, de azt például nem tudja, hogy a kormány volt felsőoktatási államtitkára vagy a kormányhoz ezer szállal kötődő Iparkamara elnöke a bölcsészszakokat a „tücsökszak” titulussal degradálta le, vagy hogy a jelenlegi innovációs miniszternek fogalma sincs róla, hogy mi az az alapkutatás, csak az azonnali piaci hasznosíthatóságot hozó kutatásokban hisz.
Patrick J. Deneen
De említhetjük azt is, hogy Deneen milyen jelentőséget tulajdonít a helyi közösségeknek, a decentralizációnak, egyetértve idézve Tocqueville-t, aki az 1830-as években éppen az amerikai községben (township) látta meg a centralizációval, a tömegtársadalommal és az individualizmussal szembenálló közösségi szabadság lehetőségét. Deneen keményen bírálja a „liberális demokráciát”, de valójában inkább a „tömegdemokrácia” bírálatáról van szó (ezt a kifejezést is használja), ahol az egyén teljesen feloldódik az államban, mert megszűnnek azok a kis közösségek, amelyeken belül az egyénnek még van szava, amelyen belül még gyakorolhatja a demokráciát. Deneen az antik demokráciát hozza fel ellenpéldaként, de nem említi például Rousseaut, aki szintén az antik demokráciát akarta megvalósítani modern keretek között, vagy Hannah Arendtet, aki az ókori polisz eszményéhez nyúlt vissza a képviseleti demokrácia bírálatakor. Egyébként is, Tocqueville-t leszámítva Deenen kizárólag angolszász szerzőkre hivatkozik, mintha a kontinentális politikai filozófiai hagyomány nem is létezne. Itt is megjegyezhetjük: ha látná, hogyan zajlik Magyarországon a centralizáció, az önkormányzatok és általában minden, a hatalomtól még független közösség leépítése, minden bizonnyal máshogy látná az orbáni rendszert is.
Deneen szerint végül is a liberalizmus egyfajta populista zsarnokságnak ágyazhat meg, ahogy Tocqueville is az individualizmus és a tömegdemokrácia egyik legnagyobb veszélyének egy demokratikus despota uralmát tartotta. Hogy ez nemcsak a fenyegető jövő, hanem a velünk élő jelen is lehet, azt Deneen nem gondolja. Hogy mi jön a liberális világrend bukása után, vagy minek kéne jönnie, arról meglehetősen keveset tudunk meg tőle. De hogy önmagában a liberális eszme bukása nem hozza magával a globalizált piaci kapitalizmus bukását, abban majdnem biztosak lehetünk.
Kiss Csaba
