A putyini rendszer nem egy ördögi elme zseniális agyszüleménye, hanem a körülményekre adott reakciókból épülő torzszülött.
Az utóbbi egy-két évben több fontos könyv is megjelent magyarul a putyini Oroszországról. 2018-ban érkezett a 2006-ban meggyilkolt orosz újságírónő, Anna Politovszkaja Orosz naplója, 2019-ben a brit–orosz újságírótól, Peter Pomerantsevtől a Semmi nem igaz, bármi lehetséges, illetve az amerikai kelet-európa-történésztől, Timothy Snydertől A szabadság felszámolása. Míg Politovszkaja és Pomerantsev testközelből ad betekintést a putyini Oroszország és a putyini rendszer működésébe, addig Snyder és szintén 2019-ben megjelent könyvében Sz. Bíró Zoltán történészként mutatja be a jelen és a közelmúlt Oroszországát.
Vlagyimir Putyin (forrás: wikipedia)
Sz. Bíró Zoltán kötete már címében – Putyin Oroszországa – jelzi az átfogó áttekintés igényét. A Noran Libro Kiadó Progress Könyvek sorozatának többi darabjához hasonlóan napjaink politikai aktualitásairól akar átfogó képet adni – kevesebb mint kétszáz oldalon, nem a szakma, hanem szélesebb közönség érdeklődésére számot tartva. A könyv szervezőelve a kronológia, de a fókusz Putyin harmadik elnöki ciklusán, a 2012 és 2018 közötti korszakon van: ugyanis a medvegyevi közjáték után felépülő új Putyin-rendszer az, amit ma putyini Oroszországként ismerünk.
Sz. Bíró állítása szerint míg Putyin első két elnöki ciklusa (2000–2004, 2004–2008) alatt alapvetően a Nyugattal kompromisszumra törekvő politikát folytatott, rendszerét elsősorban az új évezred első évtizedének jelentős gazdasági konjunktúrájára alapozva, addig a harmadik ciklus a folyamatos konfrontáció és külpolitikai elszigetelődés korszaka, amikor az államfő a szerény gazdasági eredményekre már nem építhet, ezért a nacionalista érzelmek felkeltésére bazíroz, párhuzamosan alkalmazva az ideológiai indoktrinációt és a karhatalmi–adminisztratív elnyomást. A kötet alaposan bemutatja, hogy miként terelik a rendszert a belső és külső feltételek egyre represszívebb irányba: a putyini rendszer Sz. Bíró szerint nem egy ördögi elme zseniális agyszüleménye, amit az tervezetten, lépésről lépésre valósít meg, hanem a körülményekre adott reakciókból épülő torzszülött.
Jól láthatjuk ezt az utódlás kérdésében: míg ugyanis Putyin 2008-ban vagy 2012-ben úgy léphetett volna le a politika porondjáról, hogy nem kellett volna elszámoltatástól tartania, ma már ezt nem tehetné meg. „Putyin nemcsak abban nem lehet biztos, hogy hatalomból való távozása után rendszere fönnmarad, de abban sem, hogy utóda nem kerül olyan helyzetbe, hogy be kell majd áldoznia elődjét” – olvashatjuk a kötet végén (174). Sz. Bíró – mint utólag kiderült – jól látta előre, hogy Putyin alkotmánymódosítással oldja meg, hogy 2024 után is hatalomban maradhasson: „Ennél valószínűbb változat, hogy módosítják az alkotmányt (...): megnyitják az utat a végtelen számú elnökség lehetősége előtt”. (173). Az idén július 1-én zárult alkotmánymódosítási népszavazáson majdnem így is történt: Putyin 2024 után újabb két, hatéves ciklusra kaphat felhatalmazást, vagyis 84 éves koráig hatalomban maradhat. És ha ez sem lenne elég, még akkor is módosíthatnak az alkotmányon...
A putyini Oroszországban nemcsak az embereket igazgatja fortélyos félelem, hanem magát Putyint is. Az olyan elnyomó, korlátozó intézkedések, mint az internet feletti politikai ellenőrzés megerősítése, a rágalmazás bűncselekménnyé tétele, a gyülekezés korlátozása, a civil szervezetek külföldi ügynökökké nyilvánítása, a hadseregnél is nagyobb Nemzeti Gárda felállítása (Putyin személyes testőrének vezetésével) elsősorban a „színes forradalmakra” (például a 2004-es ukrajnai „narancsos forradalom”) adott válaszoknak tekinthetők, vagyis Putyin válaszaiként a hatalom esetleges elvesztése miatti félelemre. Ebben Sz. Bíró szerint a rendszer fenntartóinak szűklátókörűsége is közrejátszik: a korrupt rendszereket megdöntő „színes forradalmakat” nem a rossz kormányzás, a korrupció vagy a csalások miatt kitört állampolgári elégedetlenségként értelmezik, hanem a Nyugat aknamunkájaként. Putyin rendszere ebben sem különbözik más elnyomó rendszerektől: a forradalmakat, a spontán népi elégedetlenségeket a hatalom birtokosai ritkán tulajdonítják a maguk rossz kormányzásának, és még ha titokban tisztában is lennének ezzel, nyilvánosan mindig a külső ellenségek és a belső hazaárulók által gerjesztett felfordulásról beszélnek.
Donald Trump és Vlagyimir Putyin (forrás: wikipedia)
A kötet hosszan elemzi az ukrajnai válságot, a Krím elcsatolását és a szíriai háborút mint a putyini Oroszország fokozatos militarizálódásának és világpolitikai ambícióinak nyilvánvaló jeleit. Bár kezdetben a Krím elcsatolása hatalmas népszerűség-emelkedést eredményezett Putyin számára, később nyilvánvalóvá vált az egész ukrajnai kaland kudarca: a polgárháború állóháborúvá lett, Oroszországnak nem sikerült megszereznie a donyecki és luhanszki területeket, az Ukrajnától elcsatolt Krím és Szevasztopol (ami a Krímtől jogilag független entitás) viszont pénzügyi szempontból hatalmas feneketlen hordónak bizonyult: az Sz. Bíró által idézett számítások szerint 2014 és 2019 között 1500 milliárd rubelnyi közvetlen és közvetett költségvetési kiadás ment a Krímre és Szevasztopolra, ami háromszor akkori, mint az egészségügyre költött egyéves összeg.
A Krím elcsatolása utáni mézeshetek Putyin számára már rég véget értek, népszerűsége folyamatosan csökken (májusi hír, hogy Putyin népszerűsége húszéves mélypontra süllyedt), így kénytelen fokozni az elnyomást és a nem létező eredmények helyett a nacionalista ideológia szerepét fokozni. Ebben az örökös államfő sikereket is elkönyvelhet magának, már ha sikernek tekinthetjük azt, hogy az oroszok 70 százaléka ma már elismerően gondol Sztálinra, ráadásul a generalisszimusz népszerűsége nem is a kommunisták, hanem Putyin híveinek körében a legnagyobb. (A könyvnek ez a része a 24.hu-n is olvasható.) Az ideológiai indoktrináció elsősorban a vidéki, szegényebb, az államtól jobban függő állampolgárok körében hatásos, a városi népesség körében nem annyira. Putyin ezt tudja, és Moszkva, illetve szülővárosa, Szentpétervár meggyőzéséről már le is mondott: ezekben a nagyvárosokban már választási csalásokat sem követett el az Egységes Oroszország párt. Máshol viszont nagyon is, így a választási eredmények már nem tükrözik Putyin pártja, illetve Putyin valóságos elfogadottságát.
Sz. Bíró a magyar–orosz kapcsolatok alakulását külön fejezetben taglalja. Feleleveníti, hogy míg a Gyurcsány-kormány idején Orbán Viktor és a Fidesz egyértelműen Putyin-ellenes retorikát folytatott, élesen szembemenve például a Déli Áramlat Gyurcsány Ferenc által támogatott tervével, addig 2010 után, de különösen a 2014-es paksi megállapodástól fordult a kocka, és az orosz államelnök immár hazajáró vendéggé vált Magyarországon. (Hozzátehetjük, nem csak Orbán viselkedett ebben a kérdésben szélkakasként: a miniszterelnökként Putyinnal még szívélyes Gyurcsány ma már súlyos veszélyt szimatol benne.) A könyv adatokkal támasztja alá, hogy az Oroszország felé való „keleti nyitás” gazdaságilag szinte semmit nem hozott a konyhára, ahogy az oroszoktól semmilyen olyan technológiát sem várhatunk, amit csak tőlük szerezhetnénk meg, hiszen ilyen technológia nincs, a mai orosz exportszerkezet pedig még a Szovjetunióénál is archaikusabb szerkezetű. Ha gazdasági oka nincs a Putyinhoz való dörgölőzésnek, nyilván politikai okokat kell keresnünk: Putyin Magyarország révén hű csatlóst szerzett az EU-n és a NATO-n belül, Orbán Viktor pedig kifelé és befelé demonstrálhatja, hogy egy igazi nagyhatalom áll országa és rendszere mögött. Más kérdés, hogy Oroszország nagyhatalmi státusza folyamatosan erodálódik – persze atomhatalomként még mindig jelentős fenyegető erőt képvisel.
Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor (forrás: mti)
Sz. Bíró könyvét kétfajta kritika érheti: túl megértő Putyinnal, vagy épp ellenkezőleg: direkt rossz színben tünteti fel a putyini rendszert, és ennek alátámasztására keres érveket és adatokat. Ha Anna Politovszkaja 2003 és 2005 között íródott Orosz naplóját olvassa az ember, és ezt összeveti Sz. Bíró Zoltán Putyin első és második elnökségéről írott soraival, a Putyin Oroszországa már-már apologetikusnak tetszik. Politovszkaja könyvéből ugyanis már egy akkor is igencsak represszív rendszer körvonalai bontakoznak ki. Az Orosz napló hosszan tárgyalja a Dubrovka Színházban és a Berszlánban történt, balul elsült orosz túszmentő akciókat és azt, hogyan próbálta a Putyin-rendszer kimosdatni az államhatalmat saját felelőssége alól, vagy éppen a Putyin által kinevezett csecsen hadúr, Ramzav Kadirov kegyetlen diktatúráját. Sz. Bírónál ezekkel legfeljebb az említés szintjén találkozunk, holott nagyban árnyalnák a Putyin első két elnökségéről írtakat.
Putyin harmadik elnökségével kapcsolatban azonban egyértelmű a szerző elutasító álláspontja. Mondhatnám, a tények magukért beszélnek, de persze ez nem így van: minden tény egy értelmezésben válik ténnyé. Véleménybuborékok szabdalta világunkban nehéz lenne egy Putyin-apologétát meggyőzni a putyini rendszer torz voltáról, aki viszont a jogállam és a plurális demokrácia híve, annak igen sötét képest fest Sz. Bíró könyve. A választási csalások, az ellenzéki alternatíva létrejöttének ellehetetlenítése, a média kézivezérlése még csak egy sima autoriter hatalmat mutatnak, ellenben ellenzéki politikusok és újságírók, valamint külföldre szökött orosz ügynökök egészen hajmeresztő meggyilkolása és megmérgezése (amelyek esetén Putyin érintettségét nem lehet bizonyítani) már egy diktatúra ismérvei. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Magyarországnak ne lehetnének közös gazdasági érdekei Oroszországgal (ezek már csak a gázfüggőség miatt is vannak), de az a Putyin-dicsőítés, ami manapság a magyar jobboldalon dívik, igencsak nyugtalanító. Nemkülönben a putyini módszereknek ugyan tompított formában történő, de igencsak nyilvánvaló átvétele.
Kiss Csaba